Kisgyermek voltam, mikor édesanyám egyedül maradt. Testvéremet és engem a nehézségek ellenére becsülettel felnevelt.
Nagyobb voltam már, mikor feltűnt, hogy egyetlen szülői értekezletre, fogadó órára sem ment el az iskolába.
Vegyes érzéseim alakultak általa.
Bánat: én nem érdeklem édesanyámat, nem kíváncsi, mi van velem az iskolában.
Öröm: ebből semmi rossz nem származhat.
Nyugalom: a tudatlanság ködébe burkolózva.
Érzések jöttek, mentek.
Gyermekként nem tulajdonítottam jelentőséget ennek. Hálával gondolok Rá.
Valószínű, hogy az ideje, ereje nem tette lehetővé, hogy ott legyen.
Jelen időben, hogy a másik oldalt tapasztalom, a gondolataim vissza-vissza kalandoznak a régmúlt emlékeibe.
Most már a másik oldalt tapasztalom, a pedagógus oldalát.
A pedagógusét, aki lelkes, odaadó, lelkiismeretes, következetes,….
És nem a munkavállaló oldalát, akinek oly mindegy, csak teljen le a munkaidő, legyen vége.
Nekem fontosak a gyerekek. A szülők gyerekei. A szülőké, akik rám bízták szemük fényét.
Szülői értekezlet egy évben kétszer van. Az év 365 napját tekintve ez nem nagy kihívás.
Vagy mégis?
➽ Szülői értekezlet előtt állunk.
Egyik édesanya érdeklődik: – Lesz valami fontos?
Egy apuka: – Lesz valami lényeges?
Anyuka: – Lesz valami, amiről nem tudunk?
…….. Mert nem jönnének.
Mi számít fontosnak, lényegesnek, ha nem az, hogy a gyermekükről lesz szó?
Fontos-e az együttműködés? A nevelés két szinterének együttműködése?
Megtisztelem-e a pedagógust, s érdeklődést mutatok-e a munkájának, a mindennapok „kálváriájának” megismerésére?
Igen. …….És belül kicsit mosolygok.
Mert örülök, hogy „csak” érdektelenség, közömbösség az oka távolmaradásnak.
„CSAK.”
