Gyakran szembesülök olyan dolgokkal, amik bántják a szemem.
Több oldalról nézve is.
Az egyik, hogy hova tűnt a szülői respekt, a felnézek Rád?
Hová lett ” az utca nem játszótér” gondolat, az óvatosság, a megelőzés?
➽ Kis unokámmal sétálunk az utcán, kéz a kézben. Beszélgetünk a magunk módján: én beszélek, ő meg reagál a maga módján. Nem beszél még, de a kommunikáció vidáman él, élvezi minden pillanatát, hogy hallgat, majd válaszol a saját nyelvén. Így megyünk mi ketten, én ötvenhat évesen, ő tizennyolc hónaposan. Már most megbeszéljük, miért a járdán megyünk, hogy az autók miatt óvatosan kell az úttesten közlekedni,…És érdeklődve hallgatja, s biztos vagyok benne, hogy érti.
Hangos viháncolásra figyelünk fel. Három kislány édesanyjától elszaladva kergetődzik a parkoló autók, a járda, az úttest területén. Sötét van már, téli este. A gyerekek pedig ki az úttestre, majd vissza, … Autó jön, az anyuka kiabál. Merre szaladjon három felé? Csak a hangja száll a gyerekek után. Most elment az autó baleset nélkül. Az édesanya pedig mondja, mert azt érzi, mondania kell a gyerekeknek, de egyikőjük sem figyel rá, futnak a maguk feje – veszte – után.
Kis unokám meg csak értetlenül nézi, s az ő tizennyolc hónapjával széttárja a kezét, s kérdőn rám néz: Heee?
Minden gyermekvállalást egy döntés /a mi döntésünk/ előz meg.
Döntés – gyermeket szeretnénk.
Minden döntésünk felelősségvállalással kellene, hogy járjon. Főleg, ha új életről döntünk.
Az új élet felnevelése döntések sorozata.
Felelősen, teljes felelősségünk tudatában felnevelni egy gyermeket, sorozatos döntéseink eredménye.
Amilyen döntéseket hozunk, annak eredményét fogjuk „élvezni”.
