Várandóság.
Olyan szép a magyar nyelv kifejezése. Várakozunk valamire, valaminek az eljövetelére, bekövetkezésére.
Először vágyakozunk egy gyermekre, aztán várakozunk a megszületésére.
Kilenc hónap várakozás, várandóság. Tele tervekkel, elképzeléssel: milyen is lesz, hogyan is lesz, milyenné is szeretnénk, ha válna, fejlődne…
Kilenc hónap együttlét egy olyan élőlénnyel, akit még nem is ismerünk igazán.
A zsigereinkben van, a tudatunkban van, az érzéseinkben van, a testünkben van.
Sejtjeink eggyé válnak, kilenc hónap összeforrottság, összetartozás.
Belőlem lesz valaki, általam válik élőlénnyé, fejlődik egy egyedi és megismételhetetlen emberré.
Összeszokunk, érezzük egymás minden rezdülését. Ismerkedünk egymással, ragaszkodunk egymáshoz. A nap minden percében, a hónap minden napján, a kilenc hónapban folyamatosan. Olykor úgy tűnik nincs ilyen érzésünk, gondolatunk, ám tudat alatt erősödik a kapocs: egyek vagyunk. Én és Te. Te és Én.
Gondolataim, érzelmeim, a falatok, melyeket lenyelek, a nevetésem, sírásom, jókedvem, szomorúságom, erőnlétem, gyengeségem, egészségem, betegségem, ez mind-mind MI vagyunk.
Mi vagyunk kilenc hónapig. MI. MI. MI. Együtt vagyunk, össze tartozunk.
És eljön az a nap, amikor meglátod a fényt az alagút végén.
Ki könnyebben, ki nehezebben, de mindenkinek eljön, hogy megkezdi külön az életét.
Már nem MI vagyunk, hanem TE és ÉN.
Az elválás mindig nehéz, ezt az elválást is sírás kíséri.
-Már távolabb vagy, kevésbé érezlek, nem hallom szíved dobbanását, tested illatát.
Egyedül vagyok. Hol vagy? Hova lettél? Gyere vissza!
Telnek a percek, telnek az órák, telnek a napok, hónapok. Olykor megint együtt vagyunk, olyan jó!
Megtanulunk külön, de együtt lenni. Micsoda ellentmondás! Mégis tele van tartalommal, értékkel.
Eltelt huszonnégy hónap az önálló életben. Egy pillanat volt csupán, s most itt van, kezdi a bölcsődét.
Első pár nap jókedve után egyre többet sír. Már sír, ha jobbra és nem balra kanyarodva folytatják útjukat. Már sír, ha öltöznek és indulásra készek.
Valamiért sír.
Sír az összetartozásért, a megváltozott életéért, az elvesztésért, a bizonytalanság érzése miatt, sír a szeretetért, ölelésért, a közös játékért, ami nélküled már nem olyan.
Sír, mert ragaszkodik, hiányol, mert tudja, hogy nem leszel.
Őt nem érdekli, hogy majd leszel, Őt a most érzése motiválja, vagy keseríti el.
Nem az intézmény ellen lázad, érted küzd!!! Legyen az bölcsőde, vagy óvoda. De még olykor az alsó tagozatban is.
Te kellesz, akivel oly sokáig egyek voltatok.
Te általad tapasztalta meg a biztonságot.
Ragaszkodik, s ez a ragaszkodás még sokáig megmarad.
Ne legyen teher, éljük meg édes kihívásnak, amit szeretettel, odafordulással, odafigyeléssel, sok minőségi együttléttel tudunk oldani, segíteni!
A biztonságérzet mindenki számára fontos, hát még egy kisgyerek számára, akinek az egész világot MI jelentjük!
