Minden közösségnek megvan a maga ismérve, a maga szokás-, és szabályrendszere.
Jó esetben a szabályok és szokások a közösséget alkotó egyének érdekében jönnek létre.
Óvodai gyermekközösség életében vannak olyan határok, amelyek azért kellenek, hogy a gyermekeket megóvjuk különböző konfliktusoktól, számukra érthetetlen helyzetektől.
Személy szerint én nem szeretek szabályokat felállítani, de vallom, hogy korlátok kellenek, mert akkor érzik magukat biztonságban, ha a határokat ismerik, de azon belül végtelen szabadságban játszhatják a mindennapjaikat.
A mi gyermekközösségünkben azért, hogy
– nyugodtan tudjanak játszani,
– más játékot is megismerjenek,
– ne kelljen a keresgéléssel tölteni az időt,
– konfliktushelyzeteket tudjunk megelőzni / nem adja ide, azt mondta, nekem adja…/
– ne legyen a máséra áhítozás,
– ne menjen tönkre,
egyezményes döntés, hogy egyszemélyes játékot otthonról nem hoznak be a gyerekek.
Hozhatnak alvós állatot, társas játékot, mesekönyvet.
➽ Reggel Gáspár Lego Ninjagqval érkezik az óvodába. A szülők széttárják kezüket, ő akarta, tud vigyázni rá, nem baj, ha elveszik, van belőle bőven. Ha gondolom, vegyem el én a gyermektől.
Nem veszem.
Több gondolat is foglalkoztat.
1., Hol van a közös érdek, az egymás megbecsülése?
2., Miért nem vállaljuk fel szülőként adott esetben, hogy nem-et mondjunk?
3,. Hol van az egyéni érdek képviselet, s kinek az érdekét kell képviselni? Azét, aki tényleg tud a játékára vigyázni háromévesen is, vagy azét – azokét, akiknek ilyen nincs, s csak áhítozik rá, elvinné magával haza. mert ő még ezt nem érti, miért nem lehet?
4., Hol az egyéni fejlesztés?
Egyéni fejlesztés, mert az életre nevelünk. A nagybetűs életben is van ilyen.
Meg kell tanulni kezelni az ilyen, és ehhez hasonló helyzetet, s élni is lehet ezzel.
