Kis unokám betöltötte a második életévét.
Boldogok vagyunk: szépen gyarapodik, okosodik, ügyesedik. Egyre magabiztosabb, önállóbb.
Olykor azon kapjuk magunkat, hogy önállóan veszi a cipőjét, zokniját, fésülködik, kezet mos….
Nagy már, elrepült az idő. Nem rég született. Féltőn óvtuk, rettegtünk, kellő ütemben fejlődik, gyógyul-e?
Megviselte édesanyját, gyermeket, családot egyaránt a folyamatos kihívás.
A felhőtlen öröm érzését csak hírből ismertük.
Édesanyja sokszor fáradt. Elkeseredett pillantásaira reagálva sokszor biztató gondolatok, elterelő tevékenységek voltak, amik továbblendítették az ismeretlen jövő felé.
És már két éves.
Már sok vidám, önfeledt kacagás, boldog napok a hátunk mögött.
Egyre többször fordul meg a fejemben, milyen jó volt az én nagymamámnak, aki ötvenöt évesen el tudott menni nyugdíjba, családjával tölthette jelentős mennyiségű idejét!
Bánt, hogy én még nem tehetem meg ezt, szívesen segíteném őket, lenne velem az én kincsem a harmadik életévében, ne kelljen bölcsődébe adni. ( Nincs a bölcsivel semmi bajom, ellenérzésem.)
Eljött a nagy nap!
Bölcsődés lett a virágszálam!
Jókedvűen ment, játszott, ismerkedett.
Második napon már kicsit tovább maradt, vidáman fedezte fel az új környezetet.
Harmadik napon már a délelőttöt egyedül töltötte a gyerekek között, vidáman, fesztelenül. Az ebéd is ízlett neki.
Negyedik nap reggelén lázasan, nyűgösen ébredt.
Napról-napra gyengébb, a rossz közérzet miatt rossz kedvű lett. A fény a szeméből tova tűnt, sírása betölti a napot.
Nem hogy javulna, egyre romlik az állapota. Már gyógyszert szed, étvágya nincs. Amit megeszik, az rendszerint ki is jön belőle.
Már édesanyja is beteg lett. A láz, a rossz közérzet, a megpróbáltatás kikezdi, fárad, egyre fárad.
A kicsi meg MATRICA. Tapad édesanyjára, vágyja, kívánja közelségét, testi kapcsolatát.
Természetes. Mit is vágyjon, ha nem azt az életet adó személyt, akiben bízik, akiben a biztonságot éli meg.
Nehéz, ő is fárad.
Már második hete beteg. Nehezen, de most már talán jobb. Sokat fogyott, s visszaesett a fejlődésben is. Eltűnt a „karperec” a csuklójáról, sovány lett a combja, már nincsenek gödröcskék az ujjai tövében.
Önállósága elveszett, görcsösen ragaszkodik anyjához, hamar és gyakran sírva fakad.
Kitartása, lelkesedése, jó kedélye, kíváncsisága már csak emlékeinkben él.
A MOST rendkívül jó gyógyír.
Most szeressünk.
Most figyeljük.
Most legyünk odaadóak.
Most adjunk minőségi időt a kapcsolatnak.
Most öleljünk.
Most cuppogtassuk.
Most énekeljünk.
Most meséljünk.
Most olvassunk mesét.
Most viccelődjünk.
Most rajzoljunk.
Most fektessük magunkra.
Most aludjunk vele.
Most………..
Mert MOST van rá szüksége!
A MOSTnak gyógyító ereje van.
S egy idő után, szép lassan vissza tér a régi kerékvágásba az élet: vidám, jókedvű kacagás tölti be a házat.
Csörögnek a fazekak, gurul a labda, összeütődnek a fedők, közös mosogatás zaja tölti be a lakást….
Ezek az ÖRÖM hangjai.
Örüljünk, hogy olykor MATRICA, kívánja közelségünket, mert két pillantás az élet, és már a saját életét éli, mi meg vágyakozunk utána.
Ne vágyakozzunk, a vágyainkat éljük meg a MOSTban!
