Február van. Megkezdődött a bölcsi. Vidáman játszik, nem is foglalkozik az anyukájával. De jó, milyen könnyen illeszkedik a bölcsődébe!

Pár hónappal múlt három éves. Törékeny, kedves arcú, piciny fiúcska. Édesanyja sokszor panaszkodik, későn tudja csak elaltatni, olykor csak éjjel tizenegy óra után, délután sosem alszik.

Rajongok a kis unokámért. Nincs kifejezés arra, amit érzek iránta. Szeretek vele lenni, négykézláb kúszni-mászni. Labdázni, rajzolni, a lábosokon dobolni, kukucsolóst játszani....

Várandóság. Olyan szép a magyar nyelv kifejezése. Várakozunk valamire, valaminek az eljövetelére, bekövetkezésére.

Az óvodában a délutáni órákban lehetőség van különböző foglalkozásokra járatni a gyermekeket önköltségi áron.

Hol van már a "Tudni illik, hogy mi illik"?

A gyerekek rendkívül nyitottak mindenre..... MINDENRE! Addig, amíg mi felnőttek szándékosan, vagy spontán ki nem öljük belőlük. Ezt a tevékenységet nagyon sikeresen gyakoroljuk.

Sokszor hallottam olyan párbeszédet szülő és gyermek között, ahol a szülő E/3 személyben ( Egyes szám harmadik személyben ) beszél a gyereknek saját magáról.

Kis unokám betöltötte a második életévét. Boldogok vagyunk: szépen gyarapodik, okosodik, ügyesedik. Egyre magabiztosabb, önállóbb.

Kisgyermek voltam, mikor édesanyám egyedül maradt. Testvéremet és engem a nehézségek ellenére becsülettel felnevelt.