Kapcsolatainkban jól szeretnénk érezni magunkat. Legyen szó párkapcsolatról, munka kapcsolatról, szülő-gyermek kapcsolatról, egyéb társas kapcsolatról. Célunk, hogy közösen jó érzésünk legyen.
Mégis miért borul oly gyakran ez a vágyott érzés, s esünk egymásnak, nem is emlékezve arra, miért vagyunk a másik társaságában, miért kerestem a kapcsolatot vele.
Amíg a saját érzéseimről, gondolataimról, meglátásaimról beszélek, azt kommunikálom, mit gondolok, érzek, látok én, addig a másik terét tiszteletben tartva vagyunk együtt.
Amikor már azzal foglalkozunk, hogy a másik mit tesz, gondol, érez, azt kérjük számon, hogy ő miért így gondolja, miért ezt mondta, megkérdőjelezzük jól érzi-e, akkor az ő gondolatait, tetteit, érzéseit minősítjük, vonjuk kétségbe. Mennyivel tudjuk, érezzük jobban a valóságot, mint az, aki megéli?
A másik hibáztatása is velünk kezdődik.
Képzeljük el, amint valakire mutatunk. Mutató ujjunk előre tekint, középső, gyűrűs és kis ujjunk saját magunk felé mutat. Ilyen arányban nézzünk kapcsolataink mélyére.
Arról kommunikáljunk, az foglalkoztasson minket, mi mit érzünk, tapasztalunk, mit hallunk, mit látunk, mit teszünk.
Ha őszintén, indulatmentesen kommunikáljuk saját magunkat, nagy eséllyel ugyanezt kapjuk mi is.
